Nem vagyok az a kifejezett, nagybetűs ANYA típus. Imádom a gyerekemet/gyerekeimet, de ragaszkodom a saját életemhez is. Olyan nagy baj ez? Nagy baj, hogy használni akarom azt a tudást amiért annyi éven át dolgoztam az egyetemen, majd az életben a szakvizsgámig? Olyan nagy baj, hogy szeretek néha lazítani? Baj az is, hogy nem kívánom a testemet teljesen feláldozni? Baj az, hogy szeretem magam még mindig kívánatosnak látni? Vagy baj az, hogy nem akarom a házat játszótérré alakítani?? Baj talán az, hogy én nem az életem helyett, hanem mellette vállaltam gyereket????

Szerintem NEM!!!!!! Próbálok egyensúlyozni a gyerek előtti és a gyerek utáni életem között. Kisebb-nagyobb sikerrel. Elképesztően nehéz!!! Rajtam anno a bölcsi segített. 14 hónapos volt a lányom mikor beadtam. Egyszerűen úgy éreztem, ha még egy hónapig itthon kell maradjak, eret vágok magamon!!! A terhességem 38. hetéig dolgoztam, így szinte az irodából mentem szülni, tehát tényleg 14 hónapot töltöttem otthon. Persze, mint minden babázni készülő, nagyon vártam....gondoltam jól elleszek.... hát neeeeemmmm. Kegyetlen volt!!! Az egész napom szoptatásból, fejésből, peluscseréből, gügyögésből, pakolásból és úgy egyébként az agyi kapacitásom mintegy kb. 20%-át kitevő tevékenységek felhasználását igénylő feladatok elvégzéséből állt. 2 hétig ugyanabban a szakadta melegítőben flangáltam, mosni is akkor mostam, mikor a férjem szólt, hogy neki már nincs tiszta inge, hisz nekem nem tűnt fel.... nekem ugyanis még barmi sok kinyúlt nyakú pólóm volt még!

Teljesen befordultam. Éjszaka arra ébredtem, hogy együgyű gyerekdalok mennek a fejembe, amiket a köcsög fisher price-os nő mond (egyetlen beszélgetőtársam) és nem tudok szabadulni tőle. Persze képtelen voltam visszaaludni, csak idegesítettem magam, hogy már eltelt 1 óra, 2 óra, mindjárt kel a gyerek, én meg egész nap olyan leszek mint az agyonvert hal, mert nem aludtam fél éjszaka semmit. Mi jut anyának? Társalgás másik, ugyanolyan anyaszörnyekkel a ringatón, a baba-mama klubban és a hasonló találkahelyeken. De őszintén... ki a bánatos p...csát  érdekli a másik anyuka/gyerek idióta problémája? Vagy hogy milyet kakált? Hogy aludt? Mit eszik? Milyen trükköt tud? Hááátttt ..... senkit!!!!! A saját beszűkült világomból is ki akarnék rohanni, nemhogy a másik sz....ros problémájával töltsem az időmet!! Amiből egyébként baromi sok van. Ja, és milyen trükköt tud a gyerek???? Főz, mos, hideg sört hoz....., dehogy folyik a nyála, mert valamelyik foga tuti épp jön és úgy egyébként pont annyit tud mint bármelyik szeretetgombóc a játszótéren.

Szóval, megvártam, hogy tökmagom lábrakapjon -nehogy már egyik nap úgy sétáljon elém a bölcsibe- és irány a közösség. Mindkettőnknek!!!!! És be kell valljam jót tett. Neki is és nekem is.

A beszokás minden nehézség nélkül lezajlott. Persze mikor első alkalommal kimentem a teremből sírt. Kb. 5 percet. Utána önfeledten játszott a többiekkel. Kezdetben ugyan az evés kicsit nehezen ment -hozzá kellett szokni az új ízekhez-, de mára már több olyan étel is van, amit bent megeszik, itthon meg nem. Miért? Mert látja a többieket, hogy ők is eszik. Nagyon önálló. Rengeteg mindent csinál egyedül. Látja és ellesi a nagyobbaktól hogyan kell. Szerintem ezekre a dolgokra én nem tudtam volna megtanítani. Csakúgy mint arra a rengeteg mondókára, dalra sem, amit tud. Van, hogy vacsora közbe, egyszercsak rákezd valamire, amit én nem is ismerek. Reggelente úgy kel, hogy ,,anya, megyek a bölcsibe". Ha véletlenül megbetegszik, pár nap után már mondja, hogy ,,anya, menjünk a bölcsibe".

És mi van velem????? Nyugodtabb vagyok. Úgy gondolom, hogy ahhoz is erő kellett, hogy be tudjam ismerni magamnak és a világnak is, hogy jobb anya vagyok úgy, hogy visszakaptam az életemnek egy másik részét is. Nyugodtabb és türelmesebb vagyok a gyerekemmel, a férjemmel, a családommal.

És mi a helyzet most??? 35. héten? Újra tele félelemmel és szorongással. Meg kell mondjam nem úgy várom ketteskét, mint az elsőt. Tudom, hogy mi vár rám. Míg nem volt gyerekem azt hittem, hogy a csecsemőkor a legcukibb, de nem!! Most, hogy olyan 2 éves, minden egyre jobb és könnyebb. És most kezdem előröl. Az első 1 évet csak túl kell élni!!! Folyamatosan mondogatom magamnak, hogy ez lesz az utolsó és élvezd ki minden percét! Hát.... majd meglátjuk....... Dehogy elítélendő? Nem hiszem. Inkább emberi!