.... a SZÜLŐSZOBÁTÓL!!!!!!!
Nem akarok senkit elrettenteni a szüléstől, illetve a gyerekvállalástól - mondjuk szerintem így nem is lehet, engem sem lehetett-, csak realisztikusan szeretném elmesélni a történteket. Azt amiről -nekem legalábbis- senki nem szólt, beszélt. Arról, hogy mi fog történni. És úgy egyébként...., hogy ismét vészjóslóan közeledik a kiírt időpont, be kell valljam FÉLEK!!!! NAGYON FÉLEK!!!! Tudom, hogy mi fog rám várni, mi fog történni. Tudom mitől félek!! Az elsőnél nem tudtam, csak sodródtam az árral. 40. héten már túl akartam rajta lenni. Most viszont????? Már sem aludni, sem enni és úgy egyébként sem vagyok képes csinálni semmit. Egyszerűen megbénít a félelem!!!!!! Minden perceben csak erre tudok gondolni. Bármikor képes lennék elsírni magam. Teljes depresszióba borultam.......
Hogy fájni fog? Persze!!! Mindenki tudja. De ilyen elképesztő mértékű fájdalmat körbeírni nem lehet. Nem lehet rá felkészülni. Nincs az a szülésfelkészítő, légzéstechnika vagy akármi, ami erre trenírozná az embert.
Hogy is volt: szülés előtt 3 nappal már befektettek a kórházba, mert kevés volt a magzatvíz mennyisége. Szóval jó helyen voltam. Legalább amiatt nem aggódtam, hogy mikor induljunk el, vagy, hogy beérjünk a kórházba. Mint utóbb kiderült, tuti beértünk volna, hisz nem az óperenciás tengeren túlra kellett eljutni, bár arra is lett volna idő bőven! Tehát 3 napos kórházi lézengés után este 10-kor megjött az első fájás. Ezt követte 3, 10 perces és onnantól, tehát 10.30-tól 5 perces és annál már csak rövidebbek, de azt már nem mértem. Tehát az egésznek éjszaka indultam neki úgy, hogy 3 napja reggel 5-kor keltem, mert akkor hozták a szobatársaimnak a babákat az első szoptatásra. Bár dolgozott az adrenalin rendesen. Hogy a többi újdonsült anyukát ne zavarjam a vergődésemmel, megkértem az ügyeletes szülésznőt, hogy had vajúdjak a CTG helységben, ott nem zavarok senkit. Az időérzékemet elvesztettem, de olyan hajnali 2-3 óra körül megérkezett a férjem is, mert neki csak akkor szóltam, hogy jöjjön, mikor már úgy gondoltam, hogy ez nem fog leállni, azaz ezek nem jósló fájások. A szülésznő pár óránként rám nézett, hogy hogyan is állunk, de nem igazán ment a tágulás. Hajnal tájt valamikor megkérdezte, hogy beöntést kérek vagy kúpot. Kúpot választottam. Így már azon is túl lettem. 8-tól ügyelet a szülészorvosom, így mikor ő reggel 7 körül beért, megvizsgált és ha jól emlékszem 6-7 ujjnyira voltam még csak kitágulva. Ekkor mondta, hogy repesszünk burkot. Mondtam jó, nekem már mindegy! Valahogy felkínlódtam magam a vizsgálóra és láttam a lábam között, hogy fordul a szekrényhez és előveszi az ilyenkor használatos fém eszközöket. Azt mondta, hogy ez annyira fog fájni, mint egy sima vizsgálat. Szóval burkot repesztett, én ordítottam, ő mondta, hogy nem fáj ez, én meg, hogy ,,nem a faszt nem!". Ezen persze ő is és a szülésznő is jót röhögött. Utóbb visszagondolva, szerintem fájás jött és az fájt, nem a burokrepesztés. A szülésznő közben pedig kicserélődött, mert műszakváltás volt. Kifolyt tehát az a kb. 2 dl magzatvíz amiben Maszatka addig lubickolt. Még eltelt kb. fél óra és én már úgy éreztem, hogy jönnek a tolófájások, így felfeküdtem a szülőágyra. Ez reggel 8-kor történt, mert az óra a fejem felett lógott, így erre emlékszem. A fájások már gyakorlatilag összeértek, de még mindig csak 8 ujjnyira voltam kitágulva. Tehát jöttek a tolófájások, de a méhszáj még nem tűnt el! Ekkor jött a pokol tornáca. A szülésznő masszírozta a méhszájat, én tartottam a tolófájásokat addig, amíg azt nem mondta kb fél óra után, hogy mehet, kezdjek el nyomni. És én elkezdtem.... közben megjött az orvosom, meg még egy, meg még egy csomó ember. Azt, hogy mi miután történt mát nem tudom. A tágulásra kaptam oxitocint, a fájdalomra azt hiszem nubaint, ami persze semmit nem használt. Azt se tudtam hol vagyok. A fájások között többször elájultam, nem tudtam mi történik körülöttem. Persze magamhoz tértem és egy baromi nagyot visítottam, mikor megtörtént a gátmetszés! Most is itt hallom azt a reccsenő hangot a fülembe és érzem az égő érzést a lábam között. Folyamatosan nyomtam, de a baba feje elakadt a szeméremcsontba, így csak oda-vissza lökődött, de kijönni nem tudott. Folyamatosan mondtam a férjemnek, hogy segítsen rajtam, valami nincs rendben, de az ő szemében is csak a rettegést és a kétségbeesést láttam. Ezután hol az egyik, hol a másik orvos próbálta kipréselni belőlem a babát, de nem ment. Egyszercsak egymásra néztek és az egyikőjük már fordult is a vákumért a sarokba. Bekapcsolták azt az iszonyú hangos gépet és bebuktatták a buksiját, persze közben kiabálták, hogy nyomjak, és akkor....... életem legnagyobb fájdalmát éltem át!!!! Mintha kettétéptek volna. Beléptem a pokol hetedik bugyrába! Mintha megállt volna az idő, a pillanat tört része alatt éreztem, ahogy a gyerek átpréselte magát rajtam, az összes testrészét, végig! A vállát, a hátát, a popsiját!!!! Azt hiszem életem legnagyobb sikolya hagyta el a torkomat! Ekkor viszont meghallottam az Övét. Megkönnyebbültem. De a sokak által emlegetett katarzis élmény elmaradt. Nem lettem egycsapásra Anya! Még nem. Csak 12 óra alatt, azaz másnap délelőtt 10.05 perckor életet adtam egy gyermeknek. Úgyanúgy, mint anyák milliói.
Nos..... a szülés történetek általában itt érnek véget. De ugye itt még szó sincs a végéről. Itt jön a reál, amiről senki nem beszél. Gyereket elviszik, a boldog apuka vele együtt szintén elhagyja a szülőszobát. Aztán közli az orvos, hogy most megszüljük a placentát, mert igenis az is egy szülés. Ha jól emlékszem újabb fájás jön és hiába préseltem ki magamból pár perccel korábban egy 3,5 kilós gyereket, ez is baromira bír még fájni. Aztán persze nagy az öröm -részükről, mert én még mindig széttett lábbal feszítek az ágyon- , megvizsgálják a placentát, hogy egyben kijött-e, leveszik a köldökzsinórvért és szövetet, majd az orvos és a szülésznő is kimegy. Kisvártatva visszajön az orvos, valami bazi nagy szerszámokkal, amivel még jól kikapar belülről, hogy nehogy benn maradjon valami kis szövetdarabka. Azt hiszem ezeknek az eszközöknek, a fémes, egymáshoz való csattogását életem végéig hallani fogom. Majd ha ezzel végzett, ami nem két perc, összevarrja a gátsebet. Ez ugye érzéstelenítő injekcióval kezdődik, mert igen, ezt is érezzük és ez is fáj. Majd nekifog a varrásnak. Minden egyes öltést, rántást, sebszél buktatást átélve, egyszercsak VÉGE!!!!!! Illetve majdnem... hab a tortán, hogy a nővér megérkezik és megkér, ha még maradt egy jártányi erőd, akkor emeld már meg a feneked és alád tesz egy lavort, majd közli, hogy szíveskedjél belepisilni, mert ha az nem megy, akkor még grátisz megkatétereznek. Letakar egy lepedővel és otthagy, a még mindig széttett lábakkal, no meg a takarítónővel. Mivel már azt hiszem, képtelen lennék még egy katéterezést túlélni, megteszem amit mondtak. Majd csak ez után jön meg a csecsemős nővér és mutatja be nekem a küzdelmem eredményét!!!
Ájultan, magamon kívül, megpillantom a torka szakadtából ordító emberkémet. Ekkor a csecsemős nővér feltépi a ,,hálóingemet" rányom a mellemre, amiből legnagyobb meglepetésemre valami sárga színű folyadék buggyan ki. Közli, hogy szoptassam meg a gyerekemet és ezzel otthagy. A következő 3 órát még a szülőszobán töltöm megfigyelés alatt, bár én ebből semmit nem érzékelek, mert többször elalszom, elájulok és ezek végtelen permutációjával töltöm el a rám kiszabott időt, míg végre visszatolnak a szobába. A szülés végére, a fejemen és szememben lévő összes ér elpattant és bevérzett. Nem azért, mert kinyitottam a szemem nyomás közben, hanem azért, mert 8-tól 10 óráig percenként nyomtam, küzdöttem a tolófájásokkal. Ezután én lettem az elrettentő példa a szülészeten!
Szóval, hát valahogy így.... és rettegek. Rettegek attól, ami rám vár! Nem ok nélkül!
Így hát érthető okokból nem sok kép készült rólam ebben az időben, de valahogy így festettem, már itthon, 6 nappal a szülés után.
De felvállalom. Remélem valaki olvassa azt, amit kiírok magamból. És azt is remélem, hogy ezzel talán másoknak is segíthetek... és talán sikerül magamra is visszatalálnom!
