Adós vagyok a szüléssel kapcsolatban még egy témával, amiről szintén kevés szó esik. A gyerekágy!!!! Azaz a lábadozás, felépülés. Meg kell mondjam, elég nagy szopás ez is. Az ember azt hinné, hogy kinn a gyerek, megkönnyebbülés, napfény és ragyogás, DE ez baromira nem így van. Pár nap után kivágnak a kórházból karodon egy újszülöttel, oszt indulj neki az életnek, arra van az ajtó úgy, hogy lábra is alig tudsz állni. Mivel az élet számomra úgy hozta, hogy mind a két típusú szülést átéltem, azt hiszem objektív tapasztalatokkal tudok szolgálni. Hát lássuk:

Hüvelyi szülés után: korábbi bejegyzésben írtam, hogy pocsék élmény volt maga a szülés és az azt követő pár nap is. A gátsebem teljesen begyulladt, se járni, se ülni nem tudtam. Mikor hazahoztuk Mazsolát a kórházból, egész úton a férjemmel veszekedtem, mert minden egyes szaros bukkanót, döccenőt megéreztem. Azt hittem kettészakadok. Nyeltem a könnyeimet a fájdalomtól és közben néztem a mellettem alvó kis gombócot. Amikor hazaértünk a helyzet még rosszabb lett. Két hétig még a kaját is az ágyba hozták, mert olyannyira eldurvult a helyzet, hogy képtelen voltam lábra állni. A wc-re való kimenetel maga volt a gyötrelem. A dolgom elvégzése közben, majd letéptem a törölközőszárítót a falról, úgy kapaszkodtam bele. A gyereket képtelen voltam ellátni. Se pelenkázni, se fürdetni és úgy általában nem tudtam vele csinálni semmit. A szoptatásra, hol anyukám, hol a férjem hozta oda a gyereket. Óránként felváltva tisztítottuk a varratot betadinnal, aloe firsttel, tiszta vízzel, kamillával. Még otthon is csak feküdtem széttett lábakkal és vártam, hogy jobb legyen. Nem túlzás azt mondjam, hogy iszonyatos kínokat éltem át. 2 hét után jutottam el odáig, hogy felöltözzek. A 3. héten még marad anyukám, mert akkor kezdtem el egyáltalán ismerkedni a saját gyerekemmel. A 4. héttől pedig rámszakadta a háztartástól kezdve minden. Ezzel nem is lenne semmi gond, de emlékszem, hogy még jó pár héttel a szülés után, ahogy vasaltam, éreztem, hogy valami szúr, kellemetlen. Elmentem Wc-re és még mindig egy varrat fordult ki, amit a papíron leltem meg. Tehát, elképesztően intenzív fájdalom és borzasztó magatehetetlenség gyötört a szülést követő 2-3 hétben.

Császár után: ahogy azt korábban is gondoltam, az első nap kegyetlen volt. Minden mozgás, mozdulat nagyon fájt. A szobatársam azt mondta, hogy a 2. nap majd jobb lesz. El sem tudtam képzelni, hogy egyik napról a másikra, hogy lesz ebből minőségi ugrás. De lett!!! Második nap már minden sokkal könnyebb lett. Görnyedve ugyan, de tudtam járni, ki tudtam menni enni, meg tudtam fürdeni. A kórházból 3 nap után pedig ugyanúgy hazaengedtek, mint a normál szülés után, tehát ebben nem volt semmi különbség. Itthon aztán tényleg minden szipi-szupi volt. 1 nap, nem sok, annyit sem feküdtem. Pihentem a kanapén persze, de nem volt szükség arra, hogy kiszolgáljanak. Természetesen míg a varratokat ki nem vették, kicsit kényelmetlen volt, -sebkötözés, fertőtlenítés, miegymás miatt- de alapvetően jól voltam. Az egyetlen ami ugyanúgy fájt, az a wc-zés. Szerintem ez a méhösszehúzódások miatt volt. Az ugyanis a 9 hónap alatt kitágul és mindegy hogy hogyan jön ki a gyerek, annak össze kell menni és ez elég fájdalmas mutatvány, ígyis-úgyis. Ez jó pár hetes folyamat. Ezt leszámítva minden rendben ment. 1 hét után mondtam anyukámnak, hogy minden rendben, el tudom látni a lányokat, meg a háztartást. Tehát ennyi volt. Illetve, én azt hittem. 6 hét után ugyanis óvatosan nekikezdtem tornázni. Nem feltétlen azért, mert fogyni akartam, hanem mert hiányzott, szeretem csinálni. Mivel jól ment és jól is esett, egyre nehezebb és nehezebb programokat csináltam. Aztán egyszercsak, KÉSZ. Bedurrant a sebem, feldagadt a varratsor. Irány az UH. Kiderült, hogy a felszívódó varratsor nem szívódik fel és vagy ki fog lökődni, vagy be fog tokozódni. Eredmény: antibiotikum kúra, jegelés, pihentetés.

Összességében azt tudom elmondani, hogy a természetes úton való szülés után sokkal intenzívebb a fájdalom mint a császár után, de a császáros sebemet most, több mint 3 hónappal utánna is érzem. Még mindig nincs rendben. Arról ne is beszélve, hogy a hasamon mindig lesz egy seb. Nem is azzal van a gond, hanem, hogy a sebemre ,,ráfittyen" a fölötte lévő bőr, ami mások elmondása szerint kb. 1 év múlva fog eltűnni, teljesen kisímúlni. Ez, őszintén be kell, hogy valljam, nagyon zavar. Egyébként lehet, hogyha többet vártam volna, vagy ha nem így élnék ahogy, azaz, hogy nem feltétlenül akarnám két délelőtt alatt megtakarítani az összes ablakot a házban, hanem ki tudnám türelmesen várni a megfelelő gyógyulási időt, akkor ez se lenne. Vagy, hogyha az én testem is jól reagálna a felszïvódó varratokra.

Van azonban még egy lelki különbség is. Ez a legfurcsább. A gyerekhez való kötődés. Nem tudom, hogy ez mitől van. Talán mert ő már a második? Talán mert már nem izgultam annyira? Vagy a szülés miatt? Az első gyerekemre minden pillanatban úgy néztem, hogy ebbe majdnem belehaltam, hogy mennyit küzdöttem érte, hogy mit éltem át érte. Az első pár hétben csak sírtam és sírtam. Akkora volt az érzelmi sokkkk. Állandóan a Merci csoki reklámját énekeltem neki -,, te vagy a legszebb dolog mi történhet velem...", potyogó könnyekkel. Szánalmas! A második meg csak ugy lett. Kivették és kész. Nem éreztem katarzist. Nem éreztem, hogy szenvedtem volna érte.

Szóval lehet, hogy ezért majd megköveznek az anyák, de a szülés az szülés, a császár meg egy hasi műtét, ami természetesen kellemetlenséggel és némi fájdalommal is jár DE, semmiféleképpen nem lehet összehasonlítani egy jó szar szüléssel. Nem azt mondom, hogy a császárral szülő anyák mások, de mind a kettőt meg kell tapasztalni ahhoz, hogy véleményt lehessen alkotni teljes rálátással. Ez pedig az volt, amit én átéltem.