Újabb megpróbáltatás elé állított az élet. 36. héten eljött az is ami még nem volt! Képtelen voltam tegnap reggel elvinni a lányomat a bölcsődébe és ezzel együtt, időben bemenni a munkahelyemre. Olyan rosszullét fogott el reggel, hogy szegény gyerek mellé majdnem behánytam az ágyba. Ezután futás a wc-re, egy jó hasmenés erejéig.... Közben pedig hallgattam a lányomat az ágyból kiabálva: ,,Anya, baj van?", ,,Bánt a kistesó?" , ,,Gyere már vissza!". Egy élmény volt........ Forgott a világ, úgy éreztem egyszerűen kicsúszik a lábam alól a talaj. Plusz, a keresztcsontomtól a jobb lábam, a talpamig, elkezdett zsibbadni. Nem tudtam ráállni.

Telefonáltam a férjemnek, hogy azonnal jöjjön haza. Vigye a gyereket a bölcsibe, én meg megpróbálom összevakarni magam és bemenni az irodába. Ja, és mindezt jósló fájások kísérték. Kb. egy órát feküdtem a kanapén, mire sikerült elindulni a munkahelyemre. Itt újabb meglepetés ért... később sem lett jobb ugyanis a helyzet, így ciki, nem ciki, 11 körül hazamentem.

Szóval úgy érzem, lassan itt az idő arra is, hogy a munkát befejezzem. Megjegyzem nem túl nagy kedvvel meresztem otthon a seggem még akár 1 hónapot! A másikkal 38 hetesen csak azért maradtam otthon, hogy amíg lehet, kicsit még pihenek, de semmi bajom egyébként nem volt. Most meg..... a szívem szakad meg a gyerekemért mikor odaszalad hozzám, hogy anya játszunk ezt, vagy azt, én meg képtelen vagyok rá. Ha csak megbillentem a fejem, előretódul az összes gyomorsavam és kegyetlen hányinger fog el. Vagy hozzám bújik és azt mondja: ,,olyan anyahiányom van". Mintha forgatnák a nagy kést a szívemben!!!

Nagyon HAPPY!!!!!!!! A terhesség végén jelentkező legújabb szimptóma!!!

Azt mondják az okosok, hogy jó jel a szülésre az, ha az anya elkezdi összerakni a babakelengyét, azaz nekilát fészketrakni. Nos, ez az ösztön nálam is beérett. Ugyan 36. hétben lévő óriásbálnaként nem mindent egyszerre csináltam meg - no és persze segítségem is volt- mára elmondhatom, hogy a kis ruhák a szekrényben sorakoznak, a pelusok kimosva, babakocsi kitakarítva, cumi, mellszívó előkészítve, a gyerekágy ismét felemelve várja új kis gazdáját és már a gyerekszoba ablakai is tiszták, még a függöny is ki lett mosva, vasalva. Szóval nem unatkoztunk a hétvégén!!!! Próbáltuk mindenbe bevonni a nagy testvért, hogy részese legyen ő is a kis tesó várásának. Így büszkén újságolja, hogy ő szerelte az ágyat a kis tesónak, hogy teregette a ruháit és persze pucolta az ablakot. Valahogy így...

Egyébként sajnálom csóró kettes gyerekemet! Még egy szaros új ruhát sem vettünk neki. Mivel azonos nemű az elsőszülöttemmel, aki nem volt bukós gyerek, így a ruhákat csak pár hordás után, egyszerűen kinőtte. Azaz jó lesz az címszóval megkapja mindet! A textilpelenkák jó részét soha nem is használtuk, így azokat is csak a portalanítás miatt kellett kimossam.

Babakelengye: Itt írhatnék egy jó hosszú listát arról, hogy miből hány darabot kell feltétlenül beszerezni egy újszülötthöz, de szerintem teljesen felesleges, mert ilyen ,,tutkerály" listát bárhol be lehet szerezni. A védőnőtől, a Brendonon át, a baba magazinokon keresztül, az internetről való letöltésig, szinte bárhonnan. Nekem az egyetlen jó tanácsom az, hogy ÉSSZEL!!!!! Az első időkben csak eszik, szarik!!!! És bárkitől, bármit kap az ember, tessék elfogadni, akkor is, ha nem tetszik, ha szar, mert legközelebb nem ad semmit. Jó cuccot sem! Úgy sem lehet felkészülni például arra, hogy pici porontyunk bukós lesz-e vagy sem?! Ha igen, az Isten bady-ja sem elég, mert naponta 5-ször okádja telibe magát, így állandó mosás lesz az élet, ha meg nem, akkor csak azért adunk rá új ruhát, mert van és baromi cuki, ugyanis összekoszolni úgysem fogja a szentem, mert vagy fél évig ott marad ahova leteszed!!!! Tapasztalat, tessék ellenállni -lányokra vonatkozik- a cukibbnál-cukibb, fidres-fodros ruhácskáknak, mert jobban áll a vállfán, mint a gyereken! A gyereknek ugyanis a nyakában lesz az összes fodor, tüll, meg a több réteg anyag, mert ő egyenlőre csak fekszik, rugdalódzik és csak a magazinfotókon jár, üldögél és vigyorog cukin. A valóságban a nyakáig keresztbefossa!!!!! Szintén kerülendő még az olyan rugi, nadrág aminek nincs lábfej része, azaz zoknit kell rá adni. Mert az egész nap, a bumszli kis lábára való zokni visszahúzásából fog állni, ugyanis azt is módszeresen, a szülő bosszantására, állandóan le fogja rugdosni magáról. Az egyetlen tevékenysége az ébren töltött fél-egy óra alatt az, hogy jár keze-lába. Szerintem a pici babára a legpraktikusabb a rugdalódzó, azaz a kezeslábas. Azt úgyis olyan hamar kinövik, hogy nem lehet rájuk sokáig feladni, így sokkal gyorsabban jön a nadrág, póló korszak mint hinnénk. Szóval érdemes ezt az időt kihasználni arra, hogy babaként és nem mini felnőttként öltöztessük a gyereket. A rugiból is érdemes olyat venni ami elől patentos, mert azt a legkönnyebb a teljesen tónustalan újszülöttre rácincálni. Főleg az első gyerek esetében baromi ügyetlen a szülő, így ne is nehezítsük meg saját életünket olyan gúnyával, amit a fején át kell ráerőltetni, vagy hátul kell 10 patentot a helyére pöckölni, miközben a gyerek ordít mint a fába szorult féreg. Szóval a minőségnek és a mennyiségnek csak a pénztárcánk szab határt.

Tehát, ha jól veszem számba, hátra van még a kicsi játékainak a kifertőtlenítése, bár magam sem tudom minek, mert egyenlőre még érte sem fog tudni nyulni, -ha elkészül végre- a bölcső kitakarítása, a gyerekorvosnál tett látogatás, a bejelentkezés miatt és a vény köteles fürdető, konakion, alkohol és púder feliratása. No és persze a saját cuccom összerakása. Az utolsó simítások pedig, a fészekrakó bejegyzésem második része lesz.

Azaz minden kész -majdnem- és persze én is teljesen KÉSZ vagyok. Főleg idegileg..... Hatalmasnak érzem magam, egyre többet fekszek a kanapén és kegyetlenül utálom, hogy másokra vagyok utalva. Alig bírok bármit is egyedül megcsinálni. A gyomorsavammal ott tartok, hogy napi 4-5 renniet kell bevennem ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjak és ne fájjon a torkom. Mert igen, a gyomorsav torokfájással is jár(hat)! A kis Mazsola lányom már mondogatja az apjának, hogy ,,menjünk a katikába renniet venni anyának" , mert annyi dobozt megzabáltam már, hogy a gyerek is tudja. Rögzült benne, mint a Pavlovi reflex. Nem tudom, hogy ez a kölyök bennem mekkora, de én már levegőt is alig tudok venni. Úgy fújtatok, mint egy gyárkémény. Egyre nehezebb minden..... most már nem együtt élni, hanem csak túlélni akarok minden egyes napot!!!!

Miről lehet beszélgetni egy nagyon terhes nővel? Az egyetlen téma, a SZÜLÉS!!!!

No, nem a sajátod! Nem a minden fórumon olvasható és jó előre elkészítendő szülési tervedről -bármit is jelentsen-, vagy a félelmeidről, szorongásaidról, kérdéseidről. Az ugyanis senkit nem érdekel!!!!! Ellenben minden nő kényszert érez arra, hogy megossza veled a saját szülésének/szüléseinek élménydús storyát.

Egy vidéki kisvárosban lakom, ahol nagyjából mindenki ismer mindenkit. Így aztán lépten-nyomon leszólítanak, megállítanak és felteszik a nagy kérdést: Hogy vagy? Na, ez az a kérdés, aminek a válaszára már a kutya nem kíváncsi. Viszont innentől kezdve tuti, hogy nem tudod elintézni azt a teendőt, amiért kitetted a lábad az irodából, lakásból, a biztonságot jelentő óvóhelyről. Elindul a szüléslavina!!!! Én nem tudom, hogy ez valamiféle genetikai beidegződés, vagy mi? De ennyi kálváriát végighallgatni.....mindenkinek volt valami problémája, kínja, baja. Nekem is, csak arra nem kíváncsi senki. Én már az egész városba ujjal mutogatva tudnék végigmenni. Ismerem mindenki vaginamonológját a boltostól, a hivatalnokokig, a zöldségestől, a bölcsis nénikig, a szülőtársaktól, az ügyfelekig.

Aztán vannak a nagyon együtt érző férfiak. Azok elmesélik a feleségük, lányuk, szomszédasszonyuk szülését. Szóval terhesként férfitársaságban sem jobb. Valamelyik nap a férjem jött haza, valami furcsa kifejezéssel a fején és elkezdte mondani, hogy nagyon sajnál, mert ez borzasztó, hogy mit kell nekem átélni. Már őt is megállítják a munkahelyén és mesélik el neki is a szülés történteket.

De most őszintén? Kit érdekel? Előrébb vagyok én az ő nyomorukkal? Abból van nekem is bőven! Könnyebb lesz? Át tudom majd teleportálni a fájdalmam egy részét? Vagy okulok belőle? Ha ők elviselték, akkor én is? Hát ÉN VAGYOK az egyetlen aki ebből a buliból nem szállhatok ki!!!! A szülőszobából pedig, rajtam kívül mindenki kimehet!!!

.... a SZÜLŐSZOBÁTÓL!!!!!!!

Nem akarok senkit elrettenteni a szüléstől, illetve a gyerekvállalástól - mondjuk szerintem így nem is lehet, engem sem lehetett-, csak realisztikusan szeretném elmesélni a történteket. Azt amiről -nekem legalábbis- senki nem szólt, beszélt. Arról, hogy mi fog történni. És úgy egyébként...., hogy ismét vészjóslóan közeledik a kiírt időpont, be kell valljam FÉLEK!!!! NAGYON FÉLEK!!!! Tudom, hogy mi fog rám várni, mi fog történni. Tudom mitől félek!! Az elsőnél nem tudtam, csak sodródtam az árral. 40. héten már túl akartam rajta lenni. Most viszont????? Már sem aludni, sem enni és úgy egyébként sem vagyok képes csinálni semmit. Egyszerűen megbénít a félelem!!!!!! Minden perceben csak erre tudok gondolni. Bármikor képes lennék elsírni magam. Teljes depresszióba borultam.......

Hogy fájni fog? Persze!!! Mindenki tudja. De ilyen elképesztő mértékű fájdalmat körbeírni nem lehet. Nem lehet rá felkészülni. Nincs az a szülésfelkészítő, légzéstechnika vagy akármi, ami erre trenírozná az embert.

Hogy is volt: szülés előtt 3 nappal már befektettek a kórházba, mert kevés volt a magzatvíz mennyisége. Szóval jó helyen voltam. Legalább amiatt nem aggódtam, hogy mikor induljunk el, vagy, hogy beérjünk a kórházba. Mint utóbb kiderült, tuti beértünk volna, hisz nem az óperenciás tengeren túlra kellett eljutni, bár arra is lett volna idő bőven! Tehát 3 napos kórházi lézengés után este 10-kor megjött az első fájás. Ezt követte 3, 10 perces és onnantól, tehát 10.30-tól 5 perces és annál már csak rövidebbek, de azt már nem mértem. Tehát az egésznek éjszaka indultam neki úgy, hogy 3 napja reggel 5-kor keltem, mert akkor hozták a szobatársaimnak a babákat az első szoptatásra. Bár dolgozott az adrenalin rendesen. Hogy a többi újdonsült anyukát ne zavarjam a vergődésemmel, megkértem az ügyeletes szülésznőt, hogy had vajúdjak a CTG helységben, ott nem zavarok senkit. Az időérzékemet elvesztettem, de olyan hajnali 2-3 óra körül megérkezett a férjem is, mert neki csak akkor szóltam, hogy jöjjön, mikor már úgy gondoltam, hogy ez nem fog leállni, azaz ezek nem jósló fájások. A szülésznő pár óránként rám nézett, hogy hogyan is állunk, de nem igazán ment a tágulás. Hajnal tájt valamikor megkérdezte, hogy beöntést kérek vagy kúpot. Kúpot választottam. Így már azon is túl lettem. 8-tól ügyelet a szülészorvosom, így mikor ő reggel 7 körül beért, megvizsgált és ha jól emlékszem 6-7 ujjnyira voltam még csak kitágulva. Ekkor mondta, hogy repesszünk burkot. Mondtam jó, nekem már mindegy! Valahogy felkínlódtam magam a vizsgálóra és láttam a lábam között, hogy fordul a szekrényhez és előveszi az ilyenkor használatos fém eszközöket. Azt mondta, hogy ez annyira fog fájni, mint egy sima vizsgálat. Szóval burkot repesztett, én ordítottam, ő mondta, hogy nem fáj ez, én meg, hogy ,,nem a faszt nem!". Ezen persze ő is és a szülésznő is jót röhögött. Utóbb visszagondolva, szerintem fájás jött és az fájt, nem a burokrepesztés. A szülésznő közben pedig kicserélődött, mert műszakváltás volt. Kifolyt tehát az a kb. 2 dl magzatvíz amiben Maszatka addig lubickolt. Még eltelt kb. fél óra és én már úgy éreztem, hogy jönnek a tolófájások, így felfeküdtem a szülőágyra. Ez reggel 8-kor történt, mert az óra a fejem felett lógott, így erre emlékszem. A fájások már gyakorlatilag összeértek, de még mindig csak 8 ujjnyira voltam kitágulva. Tehát jöttek a tolófájások, de a méhszáj még nem tűnt el! Ekkor jött a pokol tornáca. A szülésznő masszírozta a méhszájat, én tartottam a tolófájásokat addig, amíg azt nem mondta kb fél óra után, hogy mehet, kezdjek el nyomni. És én elkezdtem.... közben megjött az orvosom, meg még egy, meg még egy csomó ember. Azt, hogy mi miután történt mát nem tudom. A tágulásra kaptam oxitocint, a fájdalomra azt hiszem nubaint, ami persze semmit nem használt. Azt se tudtam hol vagyok. A fájások között többször elájultam, nem tudtam mi történik körülöttem. Persze magamhoz tértem és egy baromi nagyot visítottam, mikor megtörtént a gátmetszés! Most is itt hallom azt a reccsenő hangot a fülembe és érzem az égő érzést a lábam között. Folyamatosan nyomtam, de a baba feje elakadt a szeméremcsontba, így csak oda-vissza lökődött, de kijönni nem tudott. Folyamatosan mondtam a férjemnek, hogy segítsen rajtam, valami nincs rendben, de az ő szemében is csak a rettegést és a kétségbeesést láttam. Ezután hol az egyik, hol a másik orvos próbálta kipréselni belőlem a babát, de nem ment. Egyszercsak egymásra néztek és az egyikőjük már fordult is a vákumért a sarokba. Bekapcsolták azt az iszonyú hangos gépet és bebuktatták a buksiját, persze közben kiabálták, hogy nyomjak, és akkor....... életem legnagyobb fájdalmát éltem át!!!! Mintha kettétéptek volna. Beléptem a pokol hetedik bugyrába! Mintha megállt volna az idő, a pillanat tört része alatt éreztem, ahogy a gyerek átpréselte magát rajtam, az összes testrészét, végig! A vállát, a hátát, a popsiját!!!! Azt hiszem életem legnagyobb sikolya hagyta el a torkomat! Ekkor viszont meghallottam az Övét. Megkönnyebbültem. De a sokak által emlegetett katarzis élmény elmaradt. Nem lettem egycsapásra Anya! Még nem. Csak 12 óra alatt, azaz másnap délelőtt 10.05 perckor életet adtam egy gyermeknek. Úgyanúgy, mint anyák milliói.

Nos..... a szülés történetek általában itt érnek véget. De ugye itt még szó sincs a végéről. Itt jön a reál, amiről senki nem beszél. Gyereket elviszik, a boldog apuka vele együtt szintén elhagyja a szülőszobát. Aztán közli az orvos, hogy most megszüljük a placentát, mert igenis az is egy szülés. Ha jól emlékszem újabb fájás jön és hiába préseltem ki magamból pár perccel korábban egy 3,5 kilós gyereket, ez is baromira bír még fájni. Aztán persze nagy az öröm -részükről, mert én még mindig széttett lábbal feszítek az ágyon- , megvizsgálják a placentát, hogy egyben kijött-e, leveszik a köldökzsinórvért és szövetet, majd az orvos és a szülésznő is kimegy. Kisvártatva visszajön az orvos, valami bazi nagy szerszámokkal, amivel még jól kikapar belülről, hogy nehogy benn maradjon valami kis szövetdarabka. Azt hiszem ezeknek az eszközöknek, a fémes, egymáshoz való csattogását életem végéig hallani fogom. Majd ha ezzel végzett, ami nem két perc, összevarrja a gátsebet. Ez ugye érzéstelenítő injekcióval kezdődik, mert igen, ezt is érezzük és ez is fáj. Majd nekifog a varrásnak. Minden egyes öltést, rántást, sebszél buktatást átélve, egyszercsak VÉGE!!!!!! Illetve majdnem... hab a tortán, hogy a nővér megérkezik és megkér, ha még maradt egy jártányi erőd, akkor emeld már meg a feneked és alád tesz egy lavort, majd közli, hogy szíveskedjél belepisilni, mert ha az nem megy, akkor még grátisz megkatétereznek. Letakar egy lepedővel és otthagy, a még mindig széttett lábakkal, no meg a takarítónővel. Mivel már azt hiszem, képtelen lennék még egy katéterezést túlélni, megteszem amit mondtak. Majd csak ez után jön meg a csecsemős nővér és mutatja be nekem a küzdelmem eredményét!!!

Ájultan, magamon kívül, megpillantom a torka szakadtából ordító emberkémet. Ekkor a csecsemős nővér feltépi a ,,hálóingemet" rányom a mellemre, amiből legnagyobb meglepetésemre valami sárga színű folyadék buggyan ki. Közli, hogy szoptassam meg a gyerekemet és ezzel otthagy. A következő 3 órát még a szülőszobán töltöm megfigyelés alatt, bár én ebből semmit nem érzékelek, mert többször elalszom, elájulok és ezek végtelen permutációjával töltöm el a rám kiszabott időt, míg végre visszatolnak a szobába. A szülés végére, a fejemen és szememben lévő összes ér elpattant és bevérzett. Nem azért, mert kinyitottam a szemem nyomás közben, hanem azért, mert 8-tól 10 óráig percenként nyomtam, küzdöttem a tolófájásokkal. Ezután én lettem az elrettentő példa a szülészeten!

Szóval, hát valahogy így.... és rettegek. Rettegek attól, ami rám vár! Nem ok nélkül!

Így hát érthető okokból nem sok kép készült rólam ebben az időben, de valahogy így festettem, már itthon, 6 nappal a szülés után.

 De felvállalom. Remélem valaki olvassa azt, amit kiírok magamból. És azt is remélem, hogy ezzel talán másoknak is segíthetek... és talán sikerül magamra is visszatalálnom!

Nem vagyok az a kifejezett, nagybetűs ANYA típus. Imádom a gyerekemet/gyerekeimet, de ragaszkodom a saját életemhez is. Olyan nagy baj ez? Nagy baj, hogy használni akarom azt a tudást amiért annyi éven át dolgoztam az egyetemen, majd az életben a szakvizsgámig? Olyan nagy baj, hogy szeretek néha lazítani? Baj az is, hogy nem kívánom a testemet teljesen feláldozni? Baj az, hogy szeretem magam még mindig kívánatosnak látni? Vagy baj az, hogy nem akarom a házat játszótérré alakítani?? Baj talán az, hogy én nem az életem helyett, hanem mellette vállaltam gyereket????

Szerintem NEM!!!!!! Próbálok egyensúlyozni a gyerek előtti és a gyerek utáni életem között. Kisebb-nagyobb sikerrel. Elképesztően nehéz!!! Rajtam anno a bölcsi segített. 14 hónapos volt a lányom mikor beadtam. Egyszerűen úgy éreztem, ha még egy hónapig itthon kell maradjak, eret vágok magamon!!! A terhességem 38. hetéig dolgoztam, így szinte az irodából mentem szülni, tehát tényleg 14 hónapot töltöttem otthon. Persze, mint minden babázni készülő, nagyon vártam....gondoltam jól elleszek.... hát neeeeemmmm. Kegyetlen volt!!! Az egész napom szoptatásból, fejésből, peluscseréből, gügyögésből, pakolásból és úgy egyébként az agyi kapacitásom mintegy kb. 20%-át kitevő tevékenységek felhasználását igénylő feladatok elvégzéséből állt. 2 hétig ugyanabban a szakadta melegítőben flangáltam, mosni is akkor mostam, mikor a férjem szólt, hogy neki már nincs tiszta inge, hisz nekem nem tűnt fel.... nekem ugyanis még barmi sok kinyúlt nyakú pólóm volt még!

Teljesen befordultam. Éjszaka arra ébredtem, hogy együgyű gyerekdalok mennek a fejembe, amiket a köcsög fisher price-os nő mond (egyetlen beszélgetőtársam) és nem tudok szabadulni tőle. Persze képtelen voltam visszaaludni, csak idegesítettem magam, hogy már eltelt 1 óra, 2 óra, mindjárt kel a gyerek, én meg egész nap olyan leszek mint az agyonvert hal, mert nem aludtam fél éjszaka semmit. Mi jut anyának? Társalgás másik, ugyanolyan anyaszörnyekkel a ringatón, a baba-mama klubban és a hasonló találkahelyeken. De őszintén... ki a bánatos p...csát  érdekli a másik anyuka/gyerek idióta problémája? Vagy hogy milyet kakált? Hogy aludt? Mit eszik? Milyen trükköt tud? Hááátttt ..... senkit!!!!! A saját beszűkült világomból is ki akarnék rohanni, nemhogy a másik sz....ros problémájával töltsem az időmet!! Amiből egyébként baromi sok van. Ja, és milyen trükköt tud a gyerek???? Főz, mos, hideg sört hoz....., dehogy folyik a nyála, mert valamelyik foga tuti épp jön és úgy egyébként pont annyit tud mint bármelyik szeretetgombóc a játszótéren.

Szóval, megvártam, hogy tökmagom lábrakapjon -nehogy már egyik nap úgy sétáljon elém a bölcsibe- és irány a közösség. Mindkettőnknek!!!!! És be kell valljam jót tett. Neki is és nekem is.

A beszokás minden nehézség nélkül lezajlott. Persze mikor első alkalommal kimentem a teremből sírt. Kb. 5 percet. Utána önfeledten játszott a többiekkel. Kezdetben ugyan az evés kicsit nehezen ment -hozzá kellett szokni az új ízekhez-, de mára már több olyan étel is van, amit bent megeszik, itthon meg nem. Miért? Mert látja a többieket, hogy ők is eszik. Nagyon önálló. Rengeteg mindent csinál egyedül. Látja és ellesi a nagyobbaktól hogyan kell. Szerintem ezekre a dolgokra én nem tudtam volna megtanítani. Csakúgy mint arra a rengeteg mondókára, dalra sem, amit tud. Van, hogy vacsora közbe, egyszercsak rákezd valamire, amit én nem is ismerek. Reggelente úgy kel, hogy ,,anya, megyek a bölcsibe". Ha véletlenül megbetegszik, pár nap után már mondja, hogy ,,anya, menjünk a bölcsibe".

És mi van velem????? Nyugodtabb vagyok. Úgy gondolom, hogy ahhoz is erő kellett, hogy be tudjam ismerni magamnak és a világnak is, hogy jobb anya vagyok úgy, hogy visszakaptam az életemnek egy másik részét is. Nyugodtabb és türelmesebb vagyok a gyerekemmel, a férjemmel, a családommal.

És mi a helyzet most??? 35. héten? Újra tele félelemmel és szorongással. Meg kell mondjam nem úgy várom ketteskét, mint az elsőt. Tudom, hogy mi vár rám. Míg nem volt gyerekem azt hittem, hogy a csecsemőkor a legcukibb, de nem!! Most, hogy olyan 2 éves, minden egyre jobb és könnyebb. És most kezdem előröl. Az első 1 évet csak túl kell élni!!! Folyamatosan mondogatom magamnak, hogy ez lesz az utolsó és élvezd ki minden percét! Hát.... majd meglátjuk....... Dehogy elítélendő? Nem hiszem. Inkább emberi!

Még a múlt héten vásároltam két kis kék színű műrattan (?) puffot a gyerekeknek egy használt cikkek forgalmazásával foglalkozó helyi boltban. Szeretem az ilyen helyeket. Persze, sok a semmire való szemét, de néha igazi kis kincsekre lehet bukkani. Igazi lim-lom, keresem-kutatom játék ez. Szóval a gyerekeknek nagyon tetszett, meg nekem is, gondoltam nyáron jól fog mutatni a kertben is, az élénk színével.

De, mivel elég kemény, így párnáért kiáltott....

Elmentem és vettem két kör alakú párnát, de borzasztó volt a színe. Így tovább mentem a helyi méteráruboltba és csuda édes, nyári élénk színű anyagokat találtam. Mivel kettő közül nem tudtam dönteni, ezért két fajtát is vettem és úgy döntöttem két oldalú lesz a párnahuzat. Hazahoztam tehát a szerzeményeket, beavattam az anyagokat (azaz kimostam, hogy ha összemegy, akkor még a varrás előtt tegye meg), kivasaltam és kezdődhetett a varrás.

Nézzük a folyamatot: kerestem egy megfelelő méretű kör alakú tárgyat -akkorát mint a párna-, nálam ez egy lavor volt és körberajzoltam az anyag hátoldalán. A megrajzolt vonaltól kb 1,5 cm távolságra (tényleg csak szemre mérve) kivágtam a két kört. Ezután összeraktam a két anyagot színükkel kifele, összetűztem gombostűvel, plusz még a két anyag közé tettem 3 darab megkötőzsinort. Ezzel rögzítem ugyanis a párnákat a puff aljához, hogy azok ne csúszkáljanak rajta. Ezután varrógéppel körbevarrtam, a lehető legközelebb az anyag széléhez. Természetesen kihagytam egy részt, ahol majd a párnát beleteszem. Ezután kifordítottam az anyagot, levasaltam és újból körbevarrtam. Szintén kihagytam a kis rést. Ezt követően, már csak kifordítottam és kész is. Illetve majdnem..... Egyébként erre a dupla varrásra azért van szükség, mert így ha mosom, belülről sem foszlik az anyag és így sokkal erősebb is a varrás, hiszen dupla sorról van így szó. Tehát, beledugtam a kis résen a párnát -és mivel én nem akartam, hogy az anyag levehető legyen a párnáról- már csak össze kellett varrni a lyukat. Ezt kézzel még gyorsan bevarrtam és mostmár tényleg kész is. Ezt az egészet persze megismételtem még egyszer, hiszen két párna kellett. Egyébként azért nem akartam, hogy levehető legyen, mert egyrészt magát a párnát, már ismerem, hisz korábban is volt ugyan ilyenem, így tudom hogy az is mosható, másrészről gyerekek fogják használni, tehát a párnának sem fog ártani a mosás.

Ez a művelet normál esetben 1-1,5 órát venne igénybe, de mivel a 8. hónapban már alig vonszolom magam, minden sokkal-sokkal-sokkal lassabban megy, így ráment az egész délelőttöm.

Remélem megérte.... íme képekben:

Akkora téma, azt se tudom hol kezdjem... A mai modern anyukák kézikönyve, ami nélkül élni sem lehet, ha csecsemő kerül a házba: A suttogó trilógia (vagy hány is van belőle?!) Úgy forgatjuk mint a Bibliát. Jó pár hónapig én is. Minden szavát ittam, szentírásnak kezeltem, szerintem vele is aludtam (bár baromi vastagok), mint  iskolás koromban, a párnám alá tettem, hátha éjjel bétekeredik a tudás az agyamba és másnap szuperanyuként mindent megoldok!!!

A könyv szerint, a csecsemő élete a 3É köré szerveződik! ÉTKEZÉS     ÉBRENLÉT    ÉDES ÁLOM

Egyébként valóban, az első fél évre kapsz egy lélegző növényt. Fél évig ahova leteszed, az ott marad! Hagyományos, kevésbé hangzatos kifejezéssel élve: eszik, alszik. Nos, a bermuda háromszög rejtélyes titka valahol e között a három bizonyos É között van elrejtve. Bár, a megoldást senki ne várja tőlem. Én kutattam, kerestem, fájdalom, nem leltem. Tehát, bárhova porszem kerül a gépezetbe, borul az egész. Azaz, ha a gyerek nem eszik jól, nem lesz ereje ,,játszani" -kinézni a fejéből-, így nem fárad el kellő képen és nehézkes lesz az elalvás. Vagy, ha a játékkal túlpörög, mert például túl sok inger éri, mert minden sz...rt megveszünk a gyereknek ami csörög-zörög, zenél és így a kölök csak kapkodja a fejét, vagyis túlságosan kimerül a játékban, szintén nehezen fog elaludni. Vagy a túl sok élmény miatt, idő előtt felébred, vagy az alvás alatt nem tudja magát kipihenni, mert nem tudja feldolgozni az agya az infót, akkor álmosan ébred és nem lesz ereje enni rendesen. És így tovább, és így tovább.... tehát, ez egy ördögi kör! Na, ez viszont saját tapasztalat.

Az én gyerekem a mai napig nem egy túl jó alvó, bár én már ezzel is meg vagyok elégedve, ami most van. Az elmúlt két hetet zsinórba egyedül végigaludta. Szóval nálunk a problémát mindig is az alvás jelentette, illetve a nem alvás! No meg a kaja. De az egy másik téma... Szóval, keressük csak azt a porszemet!

Kezdetben CSAK nagyon nehezen aludt el. Betettem a kiságyba és máris fejhangon üvöltött, ordított. Kínunkban röhögtünk is, hogy ez a gyerek álomország kapuját páros lábbal berúgva tudja csak átlépni. Megpróbáltam én mindent... változtatni a lefekvési rituálén, elalvás előtt megszoptatni, énekelni, mesélni neki, zenét kapcsolni, sötétbe altatni, vagy pont éjjeli fény mellett... azt hiszem mindent. Előbb-utóbb kinőtte.

Aztán jött pár hónap nyugi,.... viszonylag nyugi.... ezek a beetetős időszakok. A szülő ismét megszokja az alvás mámorát.

Ezután, olyan 7 hónapos kora körül kitalálta, hogy ő az éjszaka közepén kész lesz az alvással. Nem volt annak semmi baja, csak kész volt. És ezt jelezte is. Első pár éjszaka még elszórakoztatta magát, visítozott, nevetgélt fél órát, 45 percet. Később persze már nem volt magának túl szórakoztató, így szolgálatba próbált minket állítani. Ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre rosszabb lett. Nőtt és egyre több ideig volt fenn. Minden éjszaka másfél-2 órát, vagy többet. Mi persze, kemények vagyunk mint a fagyott kutya láb, csak nem fogjuk ki venni és játszani vele az éjszaka közepén?! Beültünk a szoptatós fotelbe és vártuk a jobb sorunkat, meg az idő múlását. Itt is sok mindent kipróbáltunk... próbáltam például sokféleképpen változtatni, variálni a napirendjét. Egyébként elég volt, ha benn ültünk a szobába (ültünk, meg se kellett szólalni) akkor minden ok volt. Játszott, gagyarászott és ahogy kitelt az ideje, elborult és elaludt. Ha viszont kimentünk a szobából ordított. Kegyetlen volt. Meg nyár! Én már gondoltam hideg nincs, a kertbe is aludhat...ordítson ott!! (Nyugodtan, mindenki tegye a szívére a kezét!! Ki nem borult még ki a saját gyerekétől?) Én sok mindent kibírok, de kialvatlanul elég nehezen vagyok viselhető. Az meg senkinek nem jó! Meg lehet kérdezni a férjemet! Ja, és ezt teljesen változó időpontokban adta elő. Ha mondjuk 10 és 12 között, az jó volt, mert utána egybe lehetett aludni, de ha 3 és 5 között...hát akkor a falat tudtam volna kaparni. De már sírtam a kimerültségtől. Valami megoldást kellett találni. Jött nagyanyáink módszere! Hagyjuk sírni!! Nem nagyon füllött hozzá a fogam..., de... Az első pár éjszaka többször is összehányta magát a sírástól. Itt is van több módszer. Menjünk vissza pár percenként, de előre meghatározott időszakokban, vagy hagyjuk békén majdcsak elalszik. Ezzel is próbálkoztunk nagyon sokáig, de nem vezetett eredményre!

Egyszercsak jött a megoldás: Vettem egy kihajtható szivacsot és leterítettem a kiságy mellé. Így nem vettem ki ha sírt és nem is szoktattam át a mi ágyunkba. Viszont már olyan fáradtak voltunk, hogy bőven el tudtunk aludni akár percekre is úgy, hogy a gyerek játszott mellettünk. Sokszor arra ébredtem, hogy kilógatta a lábát a rácson, énekelt és közben engem ,,rugdosott". Viszont egy idő után rájött, hogy ott vagyunk, de teljesen fölösleges fenn lennie, mert játszani azt nem fogunk. Így leszokott róla. Potom, kb. fél év volt!!

Aztán megint minden szép és jó volt....

Pár hónap múlva azonban megint történt valami!!!Egyik napról a másikra, nem akart kiengedni a szobából. Már nem ment a betesszük a kiságyba, puszi és kijövünk. Kegyetlen módon elkezdett sírni. Persze mi megint megsajnáltuk. Akkor kis cukorbonbonom leülök és megvárom míg elalszol, hát persze. Először csak 5-10 perc volt. Aztán megint teltek a hetek, hónapok és a pár perc várakozásból több óra lett. Már ott tartottunk, hogy 10, fél 11 volt mire nekünk elkezdődött az este. Úgy, hogy mi 7-re járunk dolgozni. Így már megint zombikká váltunk. Persze ez az állapot is tarthatatlan lett, a mi kis piócánk ugyanis megint aktivizálta magát. Elkezdtem tapasztalt anyukák tanácsát kikérni, hogy most mi legyen?! Azt mondták, hogy hagyjam sírni. 2-3 nap, legfeljebb 1 hét és kész. Készüljek, nagyon kemény lesz. Igazából olyan dühös és fáradt voltam, hogy bármit kipróbáltam volna. És igenis erős vagyok!!!! Július 11.-én kezdtük és valamikor november elejére sikerült azt elérni, hogy szépen elaludt!!!!!! Egy-két nap, mi? Na, ja!!! Legalább tudom, hogy baromi kitartó a lányom. Jellemformáló tulajdonság.... míg nem velem szívózik.

Na, nagyjából itt tartunk most. Szépen elalszik, van, hogy átalussza az éjszakát, de van, hogy az apukája ( mert én nagy hassal már nem) még mindig a földön, a matracon ébred reggelente. De legalább mindenki alszik, még ha nem is a saját helyén.

Ezek után kíváncsi vagyok mit hoz a jövő..... Elsőszülöttemmel végeztünk és kinőtte, vagy most éppen megint egy beetetős időszak van. És ugyan nem túl nagy kíváncsisággal, mintsem inkább páni félelemmel várom, hogy mi lesz ketteskével.......

Problémák tehát mindenhol vannak, csak ki így, ki úgy éli meg. Ki mit vall be. Akár saját magának is. Biztos vannak azok a bizonyos babák, akik alszanak, csak sose láttuk őket......Nálunk ezek merültek fel, eddig! Másoknál még pluszba bejön a fogzással való kínlódás, a fejlődéssel járó éjszakai trükközés, és még ki tudja mi minden.

De túléljük!!!!!!! Szülők vagyunk!!!

 Nem vagyok egy pedagógus alkat, de én gondolom rosszul?

Az én lányom minden sz...ron elsírja magát.Legyen az vélt, vagy valós sérelem, sérülés. Felbukik és már potyognak is a könnyei. Mi meg persze próbáljuk leszoktatni arról, hogy nyafogjon. De mi a helyzet akkor, ha két gyerek egymásnak okoz sérülést???

A keresztfiam és a lányom között - a lányom javára- pontosan 9 hónap van. Az enyém elég jól szocializált gyerek, mert már 1 évesen bekerült a bölcsibe és ott elég hamar rájött, hogy nem csak ő van a világon. Mivel két éves, az élete felét máris a bölcsiben töltötte. A keresztfiam viszont nem jár se bölcsibe, se gyerektársaságba, se sehova. Ez meg is látszik, elég sunyi módon ugyan, de harap, karmol. Alapvetően természetesen nem a kölyök viselkedése a gond, hiszen csak másfél éves. De ahogy ezt mi, felnőttek kezeljük, na azzal már van bajom.

Mivel az egész család tudja, hogy az enyém nyávog, ha valahol meghalljuk, hogy fejhangon ordít, mindenki néz rám, hogy csináljak már vele valamit, mert már megint hisztizik. Én teszem is a dolgom, ha kell megvigasztalom, ha kell leszidom, megbüntetem.

DE, az utóbbi időben többször is előfordult, hogy jól leszidtam a gyereket és csak este a fürdésnél láttam meg a karján, hogy tiszta véraláfutás a harapástól, vagy, hogy olyan karmolást kapott, hogy bevérzett az arca és kb 2 hét volt mire eltűnt a pofijáról az öcsi szeretetrohama. Mikor pedig ezzel előrukkoltam anyukánál, az adekvát válasz az volt, hogy adja neki vissza!!!! A környezetemben több, azaz 3 óvodapedagógus is van, és mikor előadtam a sztorikat, mindegyik azt mondta, hogy mondjam neki, hogy adja vissza!! Vagy mikor anyuka is szemtanúja volt egy ilyen ,,ölelésnek", akkor buzdította az én lányomat, hogy adja vissza a kicsinek!!!

....HÁT MOST KOMOLYAN!! Rendezzünk gyerekviadalt!!! Jó, hogy nem zárjuk ki őket az udvarra, mi meg mozizzuk végig egy-egy sörrel, meg popcornnal a kezünkben a meccset! Esetleg dobjunk közéjük csontot, vagy iszapot! Hátha jobb lesz a buli!

Egyszerűen nem értem, hogy a szülők miért nem vállalják fel a fegyelmezést, nevelést?! Semmi baja nem lesz a gyereknek, ha tisztességgel leszidják, rácsapnak picit a kezére, szájára, csak annyira, hogy meglepődjön. De nem, elintézzük azzal, hogy a másik kölyök adja vissza neki! Megáll az eszem! És ennek hol a vége? Ha meglöki egyik a másikat, a másik lelökheti akár a lépcsőn is? Vagy akkor azt kell elmagyarázni a gyereknek, hogy harapást, rúgást, kéztörést vissza lehet adni, bordatörést, illetve maradandó károsodást okozó sérüléssel járó ütlegelést nem, vagy azt szíveskedjen balesetnek álcázni?!

A terhesség 34. hetében már nem egyszerű az élet.... Olyan gondok merülnek fel, ami az ember mindennapjaihoz hozzátartozik, ám terhesen, nagy hassal, már a mission impossible, a kreativitás és közröhej kategóriájába sorolható. És persze a probléma megoldásához is elengedhetetlen az önmagunkon való nevetni tudás. Hisz mást úgyse tehetünk.....

A mai lehetetlen küldetésem pedig a ...... körömvágás volt. No, nem az a tündi-bündi filmet nézek és közben lereszelgetem és kilakkozom a kacsóm epizód, hanem az ,,én ebbe mindjárt bele döglök", ,,nem kapok levegőt", ,,nem érem el", ,,hogy a p....csába tudok oda hajolni", ,,vidd odébb a lábad a bordáimból gyerekem" , ,,megőrülök", ,,pihennem kell" felkiáltásokkal tarkított: PEDIKŰR!!!!!!!!!!

Az evolúció nagy tréfája az, hogy az embernek terhesen is nő a körme a lábán. Vagy, mondhatnám úgy is, ki-ki válasszon hite és meggyőződése szerint. A második nagy bizonyíték arra, hogy Istennek igenis van humorérzéke. Az első ugyanis -aki nem tudná- a kacsacsőrű emlős.

Szóval napok óta halogatom ezt a programot, de tovább már nem lehetett....kb. fél órás meló, pihegéssel, nyújtózkodással. Eközben a nagy ordít, mert valamilyen érthetetlen okból nem tudja elviselni a pedikűrt. Sem az ő lábán -az ugyanis egy közelharc- , sem pedig azt, ha vagy az apja, vagy én vágjuk a sajátunkat. Nem értem, mert az ujjain simán hagyja, hogy levágjam. Szóval a pedikűr egy ismételten olyan dolog, ami a terhesség nem kívánt velejárója. Persze senki nem említi, hogy a végén ebbe már beledöglik az ember. Hasonló - és jelenleg még szintén a halogatásban lévő - program a szőrtelenítés. Szerencse azonban, hogy a hasamtól már rég nem látszik a bikinivonalam és ami nem látszik, az ugye NINCS!!!!

Ja, és a baromi egyszerű kérdés, hogy miért nem megyek körmöshöz? Mert egyszerűen nem bírom elviselni, hogy valaki a lábkörmömet matatja. ( lehet ez a magyarázat a lányom ordítására is?) Gyerekkorom visszatérő rémálma, hogy anyám vágja a körmömet. Most, hogy csak visszagondolok rá, kiráz a hideg!!!!! Hát ezért nem engedem meg másnak, hogy hozzányúljon. Tehát marad a szívás!! De, még vagy 2-3x kénytelen leszek megismételni és ha lehetőségem lesz rá, akkor még nagyjából a szülés előtt is megejteni ezt a procedurát, mert friss gátsebbel sem leányálom.......

,, ... ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék,

nézd meg jobban hogy élnek anyádék...."

Koncentráltan kapom a családot! Hétvégén a férjem rokonságát látogattuk, most pedig az enyém szakadt a nyakamba. Igaz, hogy a szüleimmel ugyanabban a kisvárosban, két utcányi távolságra lakunk egymástól, de most, hogy felújítják a fürdőszobájukat, átköltöztek hozzánk.

Faterom egy, azaz egy teljes estét/éjszakát volt képes nálunk eltölteni és utána úgy gondolta, hogy inkább csak fürdeni jár át, anyám viszont még húzza nálunk. Szeretem őket, tisztes távolból! Anno, a telek vásárlásakor, egyik lényeges szempont volt, hogy papucsba ne lehessen átjönni! Ha az embernek fel kell vennie a cipőjét ahhoz, hogy átugorjon a gyerekéhez, unokájához, azt akkor legalább kétszer átgondolja.

Eddig is tudtam milyenek, de ilyen töményen kapni a szülői sorscsapást...... 18 éves koromban, az érettségi után költöztem el otthonról. Akkor sem voltak egyszerűek, de most, 12 évvel később, a rigolyás állapot csak még súlyosabb és látványosabb nyomokat hagyott maga után. Míg régen, egy problémának a megoldása többfunkciós választás elé állította őket, addig mára a választás lehetősége 1, azaz 1 megoldásra szűkült, a látókörrel együtt. Tágult viszont a berögzült, megszokott és mások - a környezet- számára idegesítő szokások halmaza.Bár jelzem, egymás idegeire sincsenek simító jellegű hatással.

Nagyon furcsa látni az életerős, energikus szülőket megöregedni! Vajon mi is ilyenek leszünk?

Előtörnek az emlékek, gyerekkori sérelmek, érzelmek. Szerintem, mindenki látja szülei nevelési, vagy akár az élethez való hozzáállásának a hibáját. És változtatni akar azon. A saját életén. Változtatni, és nem a szülei életét élni. Egészen más hibákat fogunk elkövetni. Ők ugyanis más kultúrkörben, politikai nézetben szocializálódtak. El se tudják képzelni, hogy milyen például a PIHENÉS. Mindig valamit kell csinálni, olyan nincs, hogy csak leülünk egy könyvvel.... mikor a gardróbbot is ki lehetne pakolni, takarítani?! Tegnap este, édesanyámmal néztük a TV2-n futó Éden Hotelt. Egyszer csak megkérdezi: ezeknek főzni se kell magukra? Mondom nem, ez egy hotel anya. Mosolyog, majd nézi tovább..... 20 perc elteltével.... de takarítani se? Hát milyen koszt hagytak ezek maguk után!!! Mondom nem anya, ezek csak vannak. Erre ő: akkor mit csinálnak egész nap????? Na ez az......

A probléma innen indul. Más a szemlélet, mást kaptunk mi tőlük és mást fogunk mi átadni a gyermekeinknek. ÉRTÉKEK!!!! Ami emberré tesz! Értékeket kapni és tovább adni. Értékek amik alapvetőek és értékek amik változnak. Tisztelet, tisztesség és gerinc.

Számomra fontos azonban az is, hogy az életbe nem kívánok beledögleni!!! Mi értelme úgy élni a mindennapokat, hogy csak legyünk túl a napon és kezdjük a következőt, a következőt??? Úgy szeretnék élni, hogy érezzem.... az életem AJÁNDÉK!